Kétségkívül a 8. Kortárs Drámafesztivál idei dobása a Compagnia Pippo Delbono: Ez az ordas sötétség című előadása volt. A darab megosztó, vannak akik a mindössze 70 perces előadást nem bírták végigülni, másoknak tetszett és rajongtak érte, a harmadik kategória pedig túlstilizált szemfényvesztésként könyvelte el magában. Két nap után még mindig feszengek, hogy melyik kategóriát érzem magaménak, ezért úgy gondoltam a problémafelvetéseimet osztom meg. A darab ötletét egy Burmában megtalált könyv adta, Harold Brodkey azonos című önéletrajzi regénye, ami saját AIDS történetét meséli el. A könyvre való rátalálás azért is furcsa, mert egy olyan országban történt, ahol a diktatúra miatt egyetlen könyvtár van, nem lehet csak úgy könyvet vásárolni. Főleg nem éppen olaszul. Pippo Delbononál 1985-ben állapították meg AIDS-betegségét amelyet legyőzött. A könyvre való rátalálás nem lehetett a véletlen műve, mégis azt mondhatom, hogy a könyv csupán az előadás útnak indítója volt, csak néhány bekezdésnyi szöveg hangzik el a 70 perc alatt. Az előadás a betegség, a magányosság elmesélése impresszív képek formájában.A hófehér trapéz alakú térben először egy 40 kilóra fogyott idősebb férfi feküdt, maszkkal az arcán.
Nekem fájdalmas volt már az első pillanatban egy ennyire lesoványodott test látványa, az összekoccanó térdkalácsok, hatalmas könyökök, és ezt a sokkoló képet az sem tudta feloldani bennem, hogy később elkaraokezta a "My way" című slágert. Megpróbáltatásom a második percben egy tolószékes, lábnélküli vörös parókás transzvesztita személyében folytatódott. Sorra érkeztek a meggyötört testű, fájdalommal telt alakok, és csak reméltem, hogy a vérrel teli zacskók nem fognak a falra fröccseni. Nem fröccsentek, de nem nyugodhattam meg. A látott képek annyira lenyomtak, hogy képtelen voltam nevetni a fogyatékkal élők bohócjátékán. Az előadás több tucat szereplőt felvonultatott, jórészt "divatbemutató" keretében, miután elhangzott az a mondat, "Velence haldoklik". Egyszerre karneváli jelmezek sora jelent meg a színpadon, valóban gyönyörű, impozáns és kreatív ruhakollekció formájában. (Látszik, hogy elég nagy összeget tudtak erre fordítani.) De vajon tényleg szükség volt erre? Pippon kívül mégis a három fogyatékkal élő figura ugrik ki élesen az előadásból. Nem előítéleteim vannak, hanem egyszerűen ehhez még nem szoktam hozzá. De úgy láttam, emiatt nemcsak bennem volt feszengő érzés. Mutogatásnak éreztem, a szó kényelmetlen értelmében.
Furcsa volt, hogy a mindig olyan vidámnak és kacagósnak tűnő olasz nyelv most suttogó volt, sötét és komor. Az előadás után közönségtalálkozó volt Pippoval, aki azt mondta, hogy a magyarok túl komolyan vették az előadást. Hogy kellett volna? Hiszen halállal fejeződött be, átlépett a sötét oldalra, ahová nem emberként térhet be.
Azt sajnálom, hogy a társulati munkára vonatkozó kérdéseket elhárította, vagyis arra válaszolt, amire szeretett volna. Kiderült, hogy évente 1-2 előadást készítenek, egy-egy témába mélyen beleássák magukat. Ez az előadás 1996-ban készült el, azóta járják vele a világot. Az is eszembe jutott, hogy talán teljesen más élmény lett volna a '90-es években látni a darabot, akkor, amikor elindult az AIDS megszűnt tabu lenni, amikor bemutatták a Philadelphia című filmet, és amikor A Girlie Show című turnéján Madonna nyilvánosan beszélt az AIDS-ben elhunyt tánctanárjáról. Biztosan más lett volna, ha ezek folyományaként íródik bele az emlékeimbe. Így most még keresem a helyét.
